Miért arattak osztatlan sikert a mozivásznon a Marvel szereplők, és miért nem más, hasonlóan jó szuperhős karakterek??

Lassan nincs a földön olyan ember, aki ne ismerné a Marvel hősöket. Egy röpke évtized alatt olyan osztatlan sikerre tettek szert, amivel letarolták az egész világ szuperhős rajongó táborát, de még azt is, aki kevésbé imádja őket.

Elsöprő sikerüket azonban nem csak a több száz millidó dolláros költségvetésnek, és az ámultba ejtő látványvilágnak köszönhetik, hanem a Marvel hősök karakterépítésének is.

Annak jártam utána, hogy az egyik Szuperhősös történet vajon miért tarolja le a világot, míg a másik nem örvend akkora elismerésnek.

A megoldást a főszereplők karakterépítésében találtam meg.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, vegyünk két konkrét példát. Az egyik maradjon a Marvel nagyjátékfilmek tömkelege.A másik pedig a szuperhősős sztorik elő futáraként emlegetett, 2006-ban debütált Heroes (Hősök) című sorozat.

A Marvel karakterek egytől egyik bálványozott, szinte nem is emberi, csodálandó lények.

A Hősök karakterei ezzel ellenben hétköznapi emberek, egy rakás kétséggel, gyengeséggel.

Abban egyetérthetünk, hogy a jó karakterépítés titka, e két véglet arányainak eltalálása.

A Marvelben minden hősre úgy tekint a néző, még az antihősökre is, mint az Istenekre. Bátrak, nem félnek az ismeretlentől, rettenthetetlenek, hősiesek. Egy pillanatra meg sem fordul a fejünkben, hogy valami nehéz feladatban nem tudnának helytállni. Mindemellett mindegyiknek megismerhetjük az emberi oldalát is. Hisz ki ne emlékezne Thor túlsúlyos testére, vagy a szemfedős Fury-ra, aki majd megveszett azért az édes cicáért vagy az örök magabiztos Vasember féltékenységi jelenetére. A lényeg mégis az arányok. Az emberi oldaluk nem ’hogy elvenne a személyiségükből, nem ’hogy unszimpátiát váltana ki, hanem még közelebb hozza őket a szívünkhöz. Azt éreztetik velünk, hogy akár mi is lehetnénk, hisz ők is hasonlóak mint mi. Éreznek, szeretnek, szenvednek, kétségekkel küzdenek, mégis a kellő pillanatban nem vallanak kudarcot. A legszarabb helyzetben is megmaradnak lelkileg erős embernek, ezért válnak a szemünkben hősökké.

Ellenben a Heroes-ban úgy érezzük, hogy a hősök még nálunk is hétköznapibb emberek, akik valami csodás képességet fedeztek fel magukban. Ami a legbosszantó, hogy a mesés képességek súlyát sok esetben viselni sem tudják. Ha mégis megpróbálják, tele vannak bizonytalansággal, félelmekkel. Rengeteget picsognak, szenvednek a döntésképtelenségtől.

Megbomlanak az arányok.

A néző egyszerűen nem tud hősként tekinteni rájuk, mert a helyzetek nagytöbbségében nem viselkednek bátran.

Számomra a legbosszantóbb karakter Peter Petrelli életútja volt. Aki esetleg nem ismerné tökéletesen a sorozatot: Peternek az a képessége, hogy olyan, mint egy szivacs. Magába szívja az összes képességet, amivel élete során találkozik. Egyszerre birtokolni tud több száz különleges erőt. Kétségkívül Ő volt az egész sorozat legérdekesebb egyben legerősebb karaktere. Bátor volt, önzetlen, sosem félt szembenézni a sorsával. Tudott hősként viselkedni. Erre a forgatókönyv írók jól elkúrták. Folyamatosan azt várta a néző, hogy végre eljöjjön a katartikus pillanat, mikor összecsap a főgonosszal. Vártuk, vártuk… de nem jött. Sőt. A harmadik évad környékén a csávó elvesztette az erejét és nem is kapta vissza soha többet. Bosszantó. Nem kétség, hogy ennek olyan üzenetet kellett volna közvetítenie, hogy: „Szuperképesség nélkül is lehet valaki hős, meg remek ember, meg miegymás” De hát ez nem jött be. A srác a történet végére csak egy nyávogó nyálgép maradt.

Felborult az egyensúly. Nyolcvan százalékban szenvedett, kereste élete útját, és mindössze húsz százalékban tudott olyan hősies, bálványozandó hős maradni, akiért az ember újra meg újra leül a képernyő elé.

Nem mindegy, hogy 80%-ban béna, vagy 80%-ban hős valaki.

Ugyan ez a helyzet a regényekkel.

Nemrégiben olvastam egy könyvet Méreghercegnő címmel, Kresley Cole-tól, az egyik kedvenc írónőmtől.

Nagyon király fantasy sztorit rakott össze a csaj. Végre nem vámpírok meg angyalok küzdenek benne egymás ellen, hanem a Tarot kártya 21 megtestesült szereplője. Mágusok, telepaták, életadó boszorkányok. A történet jó, fenntartja a kíváncsiságot, lendületesen halad előre, a fotelbe szegez. Aztán elérkeztünk a buktatóhoz, a főhősnőhöz. Mint ahogy a másik főhős is megfogalmazza: haszontalan. Wtf???

Olyan szinten elcseszett, gyáva, élettelen, bajban a másik háta mögé bújó csitri, hogy már idegesíti az olvasót. A „kedvenc” mondatom: „Még egy konzervet sem tudtam volna megmelegíteni a mikróban.”

Szuperképességet kap, de fülét farkát behúzva menekülni akar előle, eszébe se jut a lehetőség, hogy harcoljon. Csak picsog, hogy neki milyen szar élete van, miért bünteti a sors ezzel a képességgel. Ez nem HŐS. Ez nem egy főszerepre való alapanyag. Lehetnek kétségei egy főhősnek, SŐT legyenek is, hisz attól lesz emberi. Attól tud az olvasó a bőrébe bújni. Ha 80%-ban szerethető, bátor, vagány csaj lenne és csak 20%-ban gyötrődne a hatalmas felelősség súlya alatt imádnánk… Persze a történet arról szól, hogy az utolsó öt oldalon végre rájön, hogy nem is olyan szar ez a szuperhősösdi, másoknak is segíthet vele, de addigra már utáljuk a csajt.

A legszomorúbb az egészben, hogy mind a Heroes, mind a Méreghercegnő esetében zseniálisnak tartom a sztorit, az alapötletet. Még a történet vezetés is jó, izgalmas, folyton kíváncsi az ember a következő részre, az írók igazi jolly jokerrel dolgoztak. Hazudnék, ha azt mondanám nem tetszettek.

Pusztán a főhősök IDEGESÍTETTEK!

Folyton olyan mondatok jártak a fejemben, hogy: Jézusom szedd már össze magad! Légy végre férfi! Fejezd be a rinyálást! Aztán a végén már igen kellemetlen gondolatok is: Mikor írják már ki a sorozatból ezt a szerencsétlent? Ez még mindig él?

Mi, halandó emberek, azért nézünk szuperhősös filmeket, azért olvasunk különleges képességű emberekről szóló regényeket, hogy olyan történettel találkozzunk, ami kicsit más, mint az életünk. Bátrabbak, vagányabbak, izgalmasabbak legyünk. Olyanokat tehessünk meg a főhősök szemén keresztül, amihez nekünk a való életben lehet, hogy nem lenne bátorságunk. Hogy arra az X órára ne csupán Billegéri Anna legyek Hévízről, hanem egy hős.

Akár egy Marvel szuperhős!

Üdv: