Didi és a rágódákó esete

Főhősnőnk legjobb barátnője, Didi, igazi túlbuzgó, elmeroggyant csitri.
Pont ezért imádjuk!

Didi barátnőm már a felhajtónkon parkolt sárga dzsipjével, kezében keresztrejtvény. Fel sem pillantott, ahogy behuppantam mellé az anyósülésre. Elgondolkodva kocogtatta a szája szélét a tollal.

– Mi az: amikor beteszed, száraz és kemény, amikor kiveszed, puha és nedves?

– Farok? – tippeltem, mire szemrehányóan pillantott rám.

– Négy betű.

– Ó, hát akkor fasz, pöcs, dákó…

– Ez az! Megvan! – kiáltott fel diadalittasan.

– Dákó?

– Nem dákó, hanem rágó, te perverz disznó.

– Majdnem – hagytam rá.

Didi lecsapta az újságot az ölembe, és kaján mosollyal nézett rám.

– Na, mi van, te hullaszomorító? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva. – A ma reggeli hírekből kell megtudnom, hogy mit történt veled múlt éjjel? – Választ sem várva folytatta: – Anyád felhívott az éjszaka közepén, hogy nem veszed fel a telefonodat. Én meg a partin, tudod, a másik partin, ahova te nem jöttél el, épp egy srácot lélegeztettem szájon át. – Ahogy belemerült a sztoriba, izgatottságában ugrált az ülésen. Pirosra festett, tüsi hajával, nyughatatlan természetével, úgy nézett, ki, mint egy idegbeteg Duracell-nyuszi. Sebességbe tette a dzsipet és elindultunk. – Valamit makogott arról, hogy azonnal keresselek meg, de tök részeg voltam. Nem beszélve arról, hogy Matty épp a mellbimbómon csimpaszkodott.

– Pfuj! Nem érdekelnek az ilyen mocskos részletek. Különben is, ki az a Matty?

– Kit érdekel? – legyintett nevetve. – Na de beszéljünk inkább rólad! Milyen hulláról van itt szó? Csak valami túldramatizált történetet hallottam, enyhén – itt idézőjeleket mutatott az ujjaival – illuminált állapotban. Egy szavát sem hiszem. Még most is ketté állnak a szemeim. Csak képzeltem az egészet, ugye? Te pedig egy irtó dögös, kemény farkú néger fickóval aludtál szombat éjjel, nem pedig hullavadászatra indultál az Aurora-tó mélységeibe.

Didi menthetetlen. Bérlete van a pokolba.

– Dereknél aludtam – néztem rá fejcsóválva, mire ő csalódottan felsóhajtott.

– Dögunalmasak vagytok. Legalább dugtatok? Na és a hulla? – Összetettem a kezem és imádkozva az ég felé néztem.

– Vagy a hullával dugtál? – folytatta agymenését. – Tudtam! – kiáltott fel diadalittasan. – Te nekrofil állat, egy pillanatra leveszem rólad a pillantásom és máris hullaba…

– Jesszus, Didi! – nevettem fel hangosan. Egy perc alatt felvidított ez a hülye.

– Emma Holloway – kezdett el énekelni –, hullaszomorító, nekrofil kis ringyó.

– Didi! – kiabáltam rá. – Kimosom a szádat szappannal.

– Csak tessék – vigyorgott pimaszul. – De a többi nyílásomba valami erősebbet keress!

Mocskos viccén jót mulatva befordult a suli parkolójába. Ő volt a legjobb barátnőm. Diane Negger, alias Didi. Pszichológiai eset, de én imádtam.

  – De most komolyan, Em! Derek oltári jó pasi, bár a hullánál nem biztos, hogy jobb. Mint tudjuk, a himbilimbijével sincs gond. És ti mit csináltok? Itt a piros, hol a piros… Itt egy hulla, ott egy hulla – ingatta játékosan jobbra-balra a fejét.

– Tegnap reggel tényleg volt egy különös pillanat, miután lezajlott a hulla jó buli – adtam meg magam kénytelen-kelletlen a faggatózásnak. – Kötekedtünk egymással az ágyban.

Tágra nyílt szemmel, enyhén túlgesztikulálva tátogta:

– Kötekedtél egy hullával? Az ágyban?

– Kötekedtünk Derekkel – nyomtam meg a szót – az ágyban. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy maga alá szorít, és a nyakamat cirógatja az orrával. Hú, akkor olyan furát éreztem.

Didi izgatottan csapta össze a tenyerét. 

– Ez a szex, szivi.

A szememet forgatva folytattam.

– Még fel is nyögtem, mire felemelte a fejét. Meredten bámultuk egymás száját.

– Megdugott a szemével! – kurjantotta barátnőm. – Igggeeen! És mi lett a vége? Órákig szaporodtatok, mint a nyulak?

– Bejött az anyja, az történt – közöltem keserűen. – Engem kiküldött, Derek meg kapott egy fejmosást.

– Nesze, semmi, fogd meg jól – sóhajtotta Didi csalódottan. – Esküszöm, lassan eljátszhatod a negyvenéves szűz főszerepét. 

– Kinek kéne elvenni a szüzességét? – Will csimpaszkodott hátulról a nyakamba. – Emma, rólad van szó? Gyere, bébi, menjünk a retyóba! Szűzelhárítási akció indul! – Azzal nyálas puszival kente össze az arcom.

– Majd én elveszem a szüzességed – dalolászott tovább –, elveszem, úgy elveszem…

– Pff, te is itt vagy? – horkantott fel Didi, megvetően nézve a fiúra. Ajaj, háború közeledett, ha ezek ketten egy légtérbe kerültek.

– Tartsd magad távol tőle, haver! – Hunter zárkózott fel hozzánk, és Didi vállára tette a kezét. – Derek nagyon durcás kedvében ébredt ma reggel. 

– Gyökér, aki utoljára ér be a suliba! – kiáltotta Dylan, ahogy rohanva elvágtázott mellettünk a lépcsőn. Kilencedik évfolyam, első középiskolai napja. Még érthető volt a lelkesedése.

– Ha itt valaki valamit elveszít – jelent meg Derek Hunter mögött bosszúsan mosolyogva –, az te leszel, Will. Búcsút mondhatsz a golyóidnak.

– Á, megjött az erényöved! – Didi gonoszkodva vállon bokszolta. – Ha rajtad múlik, Emma pókhálósan megy a túlvilágra.

– Haha! Valaki nagyon vicces ma reggel – vágott vissza Derek. Didi most Willt vette célba.

– Van olyan hülye, aki ezt beveszi? – bökött az ujjával Will pólójára, amin szokásos módon már megint egy fergetegesen nagy baromság állt. A mellkasán fölfelé mutató nyíl, mellé írva: „Félig Isten”, a hasán lefelé mutató nyíl, mellette: „Félig ló”.

– De még mennyire, hogy beveszik, Didkó! – vigyorgott a srác pimaszul a barátnőmre. – Már, aki tudja. Persze nem mindenkinek van akkora szája és torka, mint példá…

– Fogd már be, te elmeroggyant! – kiáltottam rá, mert határozottan nem voltam kíváncsi diáktársaim mélytorok-teljesítményére. 

Will elhallgatott, de továbbra is magában rötyögött.

– Csá, William! – hangzott fel mögöttünk egy öblös kiabálás. Megfordultam és összerándult az arcom.

– Mason! Szevasz, haver! – pacsiztak le vele az ikrek. 

A srácnak a jobb arcán újabb sérülés volt látható. És nem Derek ütése, mert ő jobbkezes. Valakié, aki bal kézzel húzott be neki. Városi legenda terjengett arról, hogy Mason apja meglehetősen agresszív ember, akinek hamar eljár a keze. 

Masonnek rám esett a pillantása és elkomorodott. Szája dühös grimaszba torzult. „Nem én jelentettelek fel szexuális zaklatásért” – akartam mondani mentegetőzve, de inkább csendben maradtam. Mason betöltötte a huszonegyedik életévét, mert kétszer is meghúzták a suliban. Ha valaki nagykorúként kiskorút molesztál, az nagyon súlyos bűncselekmény az államokban. James Luchessének köszönhetően vádat emeltek Mason ellen, holott én ezt nem akartam. Tudtam, hogy az én dolgom lesz ezt is rendbe hozni. Mason egy utolsó gyilkos pillantás kíséretében, köszönés nélkül otthagyott minket. 

Egyszerre álltunk meg az épület bejárata előtt. Mindennap megcsodáltam ezt a csodás műremeket. A Luchesse-birtok kapujához hasonlóan, az iskoláé is a családi jelképüket, a cseppalakot formázta. Fából faragott boltív keretezte, csodálatos ősi, cikornyás motívumokkal, amelynek csúcsán ugrásra kész, feszülő izmú, ezüst gímszarvas állt.

– Ez a szarvas volt a Kísértetkastélyban is – motyogtam elgondolkodva. 

– Hú, kísérteties egybeesés! – viccelődött Didi.

Derekkel összenéztünk. „Kutya legyek, ha ez csupán véletlen.”

Derek apja minden évben elmondta, hogy az iskola a diák második otthona, mondhatni, vára; annak pedig védelmet nyújtó kapu dukál. Régi meséinkben a kastély kapuja „nyitatlan nyílik meg”, azaz magától, szívesen tárul fel a hazatérő szeretett gyermeknek, míg a gyűlölt ellenség előtt bezárul, s csak durva erőszak törheti be.

A szarvas pedig az erőt, a termékenységet, a szellemi fejlődést és a tudást szimbolizálja.

Az iskola épülete egyáltalán nem hasonlított egy középsulira. Kívülről tükröződő üveg borította, belátni nem lehetett, de mi kiláttunk az utcára. A közepén hatalmas üvegbástya állt, mint a repülőterek irányítótornya. És valóban ott folyt az irányítás, az volt az igazgatói, rögtön alatta pedig a tanári.

Odabent az ikrek elindultak a negyedikre. Távozóban Didi még bemutatott egyet Willnek. Ők voltak a végzősök, ezért a legfelső szint volt az övék. Derek a harmadikon tanyázott, Didivel mi a másodikra szorultunk le. Tökéletes rendszer volt az iskolában. Derek apja volt az intézmény fő támogatója, évente hatalmas összegekkel járult hozzá a fenntartásához, jótékonysági rendezvényeket szervezett, minden közösségi eseményen képviseltette magát. 

– Az évnyitón találkozunk! – köszönt el Derek, majd puszit nyomott az arcomra.

– Pfuj – nyögött fel Didi. – Hogy lesz egy ilyen rosszfiú ekkora papucs, ha rólad van szó?

Derek távozóban még egyszer visszanézett és Didire grimaszolt.

– Bekaphatod, Didi!

– Ezer örömmel! – kiáltott utána nevetve. – Vedd elő! 

Megmondtam. Reménytelen eset.